Jó, ok bőgtem mostanában a kezdődő bölcsi miatt, igaz ebbe besegített az én kis porontyom is. Ő bent, én kint. De ez mára már sokkal jobb lett. Már egyszerre csak egyvalaki sír, de ezt is megosztjuk. Néha ő, néha én.
Mert mindennek megvan a maga ideje.
Egyrészt mindig az a könnyen elsírom magam fajta voltam és vagyok is, másrészt pedig ez az anyaság szerintem még jobban rátesz egy lapáttal. Sírtál gondolom te is mikor megtudtad, hogy bővül a család. Ki örömében, ki a pániktól de sírtunk az tuti. Bőgtem mikor először hánytam ki az életet adó reggeli kávét, mert elképzelni sem tudtam, hogyan fogok életben maradni. Aztán az ultrahangon, a szülőszobán, a kórházban, otthon, már nem csak otthon, már nem csak miatta. A mi kis mimóza lelkünk milyen hatalmas!! Miközben szinten mindenen képesek vagyunk elérzékenyülni egyben milyen erősek is vagyunk, kik mindent kibírnak és véghez visznek.
Lehet ez ad igazán erőt? Vagy lök tovább és még tovább?!
Lehet.... És ha ebben ilyen nagy erő van, mi a helyzet a nevetéssel?!
Fel a kezekkel aki sírva nevett vagy nevetve sírt?!
Most inkább nevessünk 😉
F: pinterest
