Vannak napok, amikor azt érzem, hogy folyamatosan csak robotolok, még levegőt venni sem àllok meg, no de làtszata az nincs. Semmi. Nuku. Ilyenkor be kell làtnom, hogy ő sokkal gyorsabban csinàlja a kupit, mint ahogyan azt én elkapolom, így aztàn ez egy véget nem érő meccs lenne. De, én, az okosabb (gondolom én, most, még) a felnőtt, inkàbb ràhagyom. Leülök a szarkupac (nem szószerint értendő) kellős közepére, felteszem a làbam, és vàrom, hogy csendesedjen a tornàdó. Amikor màr egyre kevesebb új tàrgyat hagy maga utàn, lassan de csak nagyon lassan, nehogy új erőre kapjon az a kis vihar és ismét tomboljon, elkezdem a romokat feltakarítani, elpakolni. Pàr óra alatt néha sikerül is.
Természetesen a lom és romhalmaz felének eltűntetése közben megérkezik életem pàrja, aki kikerekedett szemmel, halkan, picit sem szemrehânyva közli, szétpakolt a kislànyunk. Mintha mindezt én eddig észre sem vettem volna, közlöm mosolyogva, tényleg?
Gondolatban azért hozzàteszem, még jó, hogy nem egy óràval koràbban jöttél, mert lehet az előszobâban rekedtél volna, az ott àlló úttorlasz miatt. A nappaliról nem is beszélve.
Ma csak pici vihar volt a kàrfelmérés és a romok eltakarítàsa folyamatban
(A kép illusztràció)
Szép napot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése