Én anno, nem szépítem, de az a tipikus munkamániás voltam. Imádtam. Egy-egy nehéznek tűnő feladat előtt, volt egy kis para, de jött az adrenalin és igaz, remegő kézzel és lábbal de mámorban úszva oldottam meg mindent, amit csak tudtam. Hajtottam a kis kerekemet és én voltam benne a mániákus mókus. Néha arra járt egy két galamb, és beleszart a ketrecembe, de sebaj, ez sem szegte kedvem. Aztán eljött az a bizonyos nap... Az orvosi utasítás ellenére, később is mint kellett volna. Féltem, rettegtem, mit fogok csinálni. Elég lesz-e majd nekem az a feladat, ami rám vár. A választ megkaptam és persze sokat is tanultam tőle, belőle. Itt és most is arra törekszem, hogy a legjobbat nyújtsam ami csak tőlem telik.... Néha napján azonban eszembe jut, de hogyan tovább? Lehetek még az aki régen voltam? Akarok olyan lenni egyáltalán? Maximalista magammal szemben igen, de munkamániás már nem.
Félek, hogy fogom majd megoldani a lelkemmel, hogyan engedjem majd el a maga útjára, azt pici kis királylányt..... De hála még van időm, még van egy évem.
Aztán ki tudja, lehet ő fogja mondani, hogy anya menjél a dolgozóba mert oviba szeretnék már menni!?!?! És akkor én leszek a legboldogabb zokogó anyuka........
f:pinterest
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése